Egy kis blogajánlás!

Heyho! :D

Egy kis blogajánlóval érkeztem nektek! :) Még pedig, az egyik legjobb barátnőm, Zsófi legújabb történetét szeretném nektek megmutatni! Remélem benéztek hozzá, és feliratkoztok hozzá! :) Higgyétek el nekem, nem fogjátok megbánni! Ha egy kis olvasásra vágytok, bátran merem ajánlani ezt a történetet! Abba is hagyom a rizsát, és ide linkelem a blogot :D Ha ide kattintotok, szemügyre vehetitek!

24.Fejezet

Enyhe hányinger panasza miatt ébredtem fel pontban 6:00-kor.A hányinger a terhesség idején természetesnek számít, de megjegyzem, ez a legrosszabb része az elejének.Szerencsére csak 2 hétig tart, de azt a 2 hetet is kín szenvedés végig csinálni.A korán kelések szintén ebbe a "szőrnyű" kategóriába sorolható.Ezt követi a fájó derék, és az egyhamar felszedhető kilók sokasága.

Nem viccelek!

Olyan hamar felszeded a plusz kilókat, hogy észre sem veszed.És viszonylag rohadt nehéz leadni.A pici kicsit nyugtalan volt, és mivel a babákat legkönnyebben a tejjel lehet lenyugtatni, felvévén a nyuszis sípoló mamuszomat, lebattyogtam a konyhába.A hűtőből előkaptam egy doboz tejet, amit beleöntöttem egy átlátszó pohárba.Egy húzással lehajtottam, a pici pedig végre abba hagyta az apró rugdosásokat.Amint tudtam, visszabújtam a takaróm alá, ismét álomra hajtottam a fejem.

7:00-kor újra kipattantak a szemeim.Kereken 1 órát sikerült aludnom.A kezem egyenlőre még kicsit gömbölyű hasamra tévedt.A szám széle felfelé kezdett görbülni.Büszkeség, és boldogság egyvelege öntött el.A tudat, hogy egy élet növekedik a hasamban, jobban felvillanyozott mint bármikor.Beletúrtam a hajamba, és megszabadultam a bézsszínű takarómtól,Az ablakhoz sétáltam, és elhúztam a függönyöket, melynek következtében, a nap bevilágította az egész szobát.Damon kissé hunyorogni kezdett, majd ő is kinyitotta a szemeit.

-Hány óra van?-ásított egy hatalmasat.

-Édesem, reggel 8!-kuncogtam.

-Utálom a reggeleket!-bújt a takaró alá.

-Engem pont hogy nem érdekel!-nevettem, majd az ajtó felé indultam volna, hogyha ő nem ránt vissza a karomnál fogva.

-Ha már fel kellett kelnem ilyenkor, legalább had kapjak egy csókot, a világ leggyönyörűbb nőjétől!-nézett mélyen a szemembe.

-Üsse kő!-rántottam vállat, majd csókot hintettem puha ajkaira.

-Ezt már szeretem!-mosolygott, majd feltápászkodott a francia ágyunkról.

Nevetve megráztam a fejem, és egy kiadós zuhannyal indultam a napnak.A hajamat egy kisebb copfba fogtam, és egy sima fehér trikót, és egy kék farmert választottam.A fehér trikóra pedig egy kék, puha kardigánt húztam, az egészségem érdekében.Így terhesen nem hiányozna, hogyha megbetegednék.A szememben részben még mindig ott voltak az álmosság jelei, amiket megpróbáltam egy kis sminkel elrejteni.A lépteim egy igen kellemes illat után vezettek.Mikor már leértem a nappali nevezetű helységbe, mindenki szorgoskodott valamit.Matt próbálta összeállítani Justin etetőszékét, Damon segítségével, nem túlzottan nagy sikerrel.Caroline próbálta lenyugtatni a sírdogáló Justin-t, Bonnie pedig számos palacsintát rakosgatott a tányérra.Alaric és Phoebe épp Molly-t sürgetik, hogy siessen a reggelivel, mert el fog késni a suliból.Rebeka a tükör előtt méregeti magát, a haját pedig ide-oda állítgatja.
-Meddig fogsz még a tükör előtt álldogálni?-kérdeztem mosolyogva.
-Tudod anya, a szépséghez idő kell!-vágott "ez van" fejet Rebeka.
-Tudom, tudom!-bólogattam nevetve.
Amikor végre elintézte a dolgát a tükör előtt, felhúzta a hátára a táskát.Megvárta, amíg Molly is megreggelizett, és végül egy puszit nyomott az arcomra.Mintha még csak tegnap lett volna, hogy így totyogott előttem ügyetlenkedve.Most pedig már kis iskolás.Mérhetetlenül büszke vagyok rá.Gondoltam besegítek Bonnie-nak a palacsinta sütéssel, hogy hamarabb tudjunk reggelizni.Ketten megsütöttünk legalább 20 palacsintát, ami szerintem épp elég volt mindannyiunk számára.Körbeültük az asztalt, és neki láttunk a hasunk megtömésének.Amikor Justin büfiztetésére került a sor, Matty elvállalta a feladatot, melynek következtében a pólója nem úszta meg, amin persze én jót nevettem.Amikor Rebeka még kicsi volt, és nekem még nagyon új volt az anya szerep, Matty jót nevetett a bakijaimon.Most már én tehetem ugyan ezt.Reggeli után elökörködtünk a szokásos módon.A legjobb az egészben, hogy szóba se került Klaus, és a hozzá hasonló férgek.Gyakorlatilag, azzal fecséreljük el a drága időnket, hogy azon gondolkodunk, miként is tudnánk bosszút állni Klaus-on.Szinte körülötte forog az életünk.A gyűlöletem iránta napról napra csak erősödik, és nagyobbá növi ki magát.Ha tehetném, minden áldott nap a földbe döngölném, és elátkoznám.Csak hogy kellőképpen szenvedjen.Bár, ő így is eléggé szenved, hisz csak a hibridjei vannak neki, akik csakis azért szeretik, mert ő azt parancsolta.Claire és David pedig csak azért barátkoznak vele, mert ő a leghatalmasabb a vámpírok között.És az ő barátsága, az adóász mindenki számára.Egy ujjal elintéz bárkit, akit csak akar.Annyira elkalandoztam, hogy felém irányuló szólongatások el sem jutottak a fülemig.
-Kicsim!-szólongatott Damon.
-Hmm? Figyelek!-tértem vissza.
-Az előbb mondtam hogy lassan el kéne kezdenünk tervezgetni a pici szobáját, de úgy látszik hogy téged egy fikarcnyit sem érdekel!-mondta Damon.
-De igen, érdekel! Csak elkalandoztam! Szerintem még ráérünk vele! Mármint, még azt sem
tudjuk hogy fiú lesz e vagy lány!-magyaráztam.
-Mikor kell menned ultrahangra?-érdeklődött.
-Holnap után!-mosolyogtam, ami őt is mosolygásra késztette.
Ekkor csöngettek.
-Megyek kinyitom!-vettem a fáradtságot.
Kezemet az ajtó kilincsére helyeztem, majd lenyomtam azt.Egy számomra ismeretlen, barna hajú, körülbelül 35 éves nő állt az ajtóban.Begöndörített haja a válláig ért, és bájosan mosolygott rám.A látványom kicsit meglepte, de végül egy nagy mosoly kúszott az arcára.
-Segíthetek?-kérdeztem kedvesen.
-Ami azt illeti igen! Elena vagy ugye?-szólított a nevemen.
-Ezt honnan tudja?-faggattam.
-Nagyon hasonlítasz édesanyádra! Az igazira!
Az "igazi" jelző eléggé meglepett.Hogy érti azt hogy igazi? Tudtommal nekem egy anyám van, és nem kettő.
-Ezt mégis hogy érti?-lepődtem meg.
-Elena, téged örökbe fogadtak!-hozta tudtomra.
A lélegzetem is elállt, és egy hang sem jött ki a torkomon.Örökbe fogadtak?! Szóval nem a vér szerinti szüleim neveltek fel, és nem nekik mondtam el minden gondom bajom? Az egész életem egy hazugság?! Ezernyi kérdés fordult meg a fejemben.Miért nem mondták el nekem a "szüleim" az igazat? Miért kellett engem hazugságban felnevelni? De legfőképp, mi történt az eredeti szüleimmel?
-Beengednél kérlek? Elmesélem neked az egész történetet!-mondta az ismeretlen.
-Öm, persze Miss...
-Szólíts nyugodtan Anne-nak!-mosolygott rám kedvesen.
-Jöjjön be!-léptem félre, hogy betudjon jönni.
-Köszönöm!-hálálkodott.
Megkértem a többieket, hogy hagyjanak magamra Anne-val, mert kettesben szerettem volna vele beszélni.
-Kérsz valamit inni?-udvariaskodtam.
-Egy pohár víz jól esne, köszönöm!-bólintott.
Teljesítettem kérését, és leültem mellé a kanapéra, majd hallgatni kezdtem a történetét.
-Az édesanyádat Miranda Bell-nek hívták.Én pedig a legjobb barátnőjének mondhattam magam.Mondhatni, ő volt a suli legmenőbb lánya akkoriban.Minden srác rajta legeltette szemét, de számára csak egy ember létezett.Aki történetesen az apád, Jackson Clark.Egy nyár búcsúztató bulin lerészegedtek, és másnap Miranda megtudta, hogy várandós veled.Emiatt Elvesztette az utolsó  1 évét az iskolából.Mikor közölte az apáddal a hírt, Jackson őrjöngeni kezdett, és hallani sem akart rólad.Miranda összetört, és a szülei sem támogatták, mondván, hogy szégyentelenség az, amit ő tett.Engedett egy részeg férfinak.Hiába hivatkozott arra, hogy ő sem volt magánál, nem bocsátották meg neki, és követelték tőle, hogy vetessen el.Ő erre nem volt hajlandó, inkább elköltözött otthonról..Mivel én akkor már saját házban laktam, befogadtam.Miranda 19 éves volt, amikor téged megszült.Hiába ismerték úgy hogy a "tökéletes Miranda Bell", neki is voltak hibái.És nem akarta, hogy neked abban a tudatban keljen élned, hogy ilyen anyát szánt neked a sors.Amikor elfojt nála a magzat víz, rögtön a nevelő apádhoz vitték, aki ugye orvos volt.Nem adathatott meg nekik, hogy gyermekük szülessen, ezért elvállalták a felügyeletedet.Aznap este, Miranda belehalt a fájdalmaiba.Jackson pedig arra sem vette a fáradtságot, hogy eljöjjön a temetésére, pedig tudta mi történt.Mielőtt megszült volna téged, írt neked egy levelet! Pontosabban  neked, és a testvéreidnek!-rántott elő egy fehér borítékot, amire az volt írva "Gyermekimnek!".-Tény, hogy Jackson és Miranda

többször is kerültek közeli kapcsolatba.Először egy fiú született.Miranda meg akarta tartani, viszont Jackson egy régi jó barátjának adta a felügyeletét.Aztán később egy lány, aki szintén egy másik családba került.Végül jöttél te! Elhoztam a személyes aktádat is, hogy többet megtudj a családodról!-kezdte el keresgetni a táskájában.
-Mi?! Szóval nekem testvéreim is vannak?! És erről ők tudnak valamit?!-kérdezősködtem.
-Nem! Miranda elakarta nekik mondani, de Jackson nem mondta el neki, hogy kiknek adta oda őket.Ezért arra kérlek, hogy tudasd a testvéreiddel! Ebben az aktában, benne vannak a neveik, és hogy kiknek lettek ítélve!-nyújtotta át az aktáimat.
Habozás nélkül kinyitottam, és végig vezettem rajta a szemem.Két ismerős nevet véltem elolvasni az iratomban.Először is, Claire Bell:

Vér szerinti anya:Miranda Bell.
Vér szerinti apa:Jackson Clark.
Nevelő anya:Natalie Graham.
Nevelő apa:Isaac White

Másodszor pedig, David Bell:
Vér szerinti anya:Miranda Bell.
Vér szerinti apa:Jackson Clark.
Nevelő anya: Rosalie Cook.
Nevelő apa:Liam Parker.

Szóval David és Rebeka a testvéreim.Az a két ember, akikre azt mondtam, hogy örök életen át gyűlölni fogom.Most pedig kiderült, hogy egy vér folyik bennünk.Anne még elmesélt pár dolgot az apámról, aki a hallottak alapján egy barom volt.Meggyilkolták.Megköszöntem Anne-nak, hogy közölte velem az igazságot, majd kikísértem.Ha jobban belegondolok, nem pont neki kellett volna elmondania, hogy minden, amit igaznak hittem, hazugság volt.Amikor becsuktam az ajtót, előtörtek a könnyeim.Erre a persze a többiek is felfigyeltek, és elözönlötték a nappalit.A hírtől a szokásosabbnál
is zaklatottabb voltam, ami szerintem alaposan meg is mutatkozott.Szóhoz sem tudtam jutni a sírástól.
-Mi történt kicsim? Mit mondott ez az Anne?-aggódott Damon.
-Engem örökbe fogadtak!-borultam a karjaiba zokogva.
Úgy éreztem, hogy minden amit magam körül felépítettem, egyszerűen összeomlott.Ordítani tudtam volna a fájdalomtól.Esélyem sem volt megismerni az igazi édesanyámat.Hogy miért pont egy ilyen szívtelen emberbe szeretett bele, mint az apám... hozzá pedig lenne egy-két szavam! Hogy tehetett ilyet?! Képes volt a saját gyerekeit más embernek adni?! Hogy lehet ilyen egy apa?! Hogyha őt apának lehet nevezni... Elmeséltem töviről hegyire a történetet, és ők is csak ámultak.Úgy döntöttem, hogy most fogom közölni a testvéreimmel  a híreket.Szeretnék minél előbb túl lenni rajta.Egyedül szeretném nekik elmondani, ezért sem Damon, se senki más nem kísér el.Kocsiba ültem, és rátapostam a gázra.Út közben is csak ezen tudtam gondolkodni.Mivel Claire és David Klaus házában szállnak meg, ezért pontosan tudtam az utat.Mikor odaértem, lenyeltem a torkomban éktelenkedő hatalmas gombócot, és becsöngettem.Claire nyitott ajtót.
-Mit akarsz itt?-kérdezte ridegen.
-Szia Claire!-sütöttem le a szemem.-Bejöhetek? Beszélnünk kell!
-Nekem nincs miről beszélnem veled!-csapta volna rám az ajtót, de megállítottam.
-Fontos!-mondtam.
-Rendben, van 10 perced hogy elmond!-engedett be.
Közöltem vele, hogy David-nek is szólna a mondandóm, ezért őt is ide hívta.
-Az a helyzet, hogy mi testvérek vagyunk!-közöltem.
-Micsoda?!-kacagott fel hangosan Claire.
-Ezt meg honnan vetted?-kérdezte David.
-Ez a személyes aktám! Nézzétek meg, és választ kaptok mindenre!-nyújtottam feléjük.
David átvette, és olvasni kezdték.
-Ezt nem hiszem el!-mondta Claire.
-Látom fény derült a Bell család nagy titkára!-lépett be Klaus.
-Te tudtál róla?!-képedt el David.
Erre Klaus elnevette magát.
-Hogyne tudtam volna! Az apátok régi jó barátom volt! Ő kért arra, hogy fordítsalak titeket egymás ellen! Nem akarta, hogy jóban legyetek! Csak azt, hogy örökké gyűlöljétek egymást, és soha ne tudjátok meg, hogy közötök van egymáshoz! Meglep hogy az ő gonoszságát kellőképpen egyikőtöknek sem sikerült megörökölnie!
Nekem bőven elég volt ennyi, hogy beteljen a pohár.Kiviharzottam az ajtón, és erőteljesen rátapostam a gázra.A kocsim egyenesen hazavitt.Senkiben sem csalódtam még ekkorát, mint a saját apámban.Mikor hazaértem, köszönést kihagyva rohantam be a szobámba.Becsaptam magam után az ajtót, és bevetődtem az ágyba.Az összes porcikámat elöntötte a düh.Claire-t és David-et az idő során rendesen meggyűlöltem.A saját testvéreimet.Nehéz lesz hozzászoknom a gondolathoz, hogy ők igenis a testvéreim, és éveken keresztül harcoltam velük, csakis azért, mert apám idióta parancsára, Klaus egymás ellen fordított minket.A kezeim ökölbe szorultak, amikor az apámra gondoltam.Nekem nem Jackson Clark az apám! Csak egy folt, az emberiség terítőjén,A nyugalmamat Damon zavarta meg.
-Jól vagy?-ült le az ágy szélére.Bocs, hülye kérdés!-rázta a fejét.
-Az egész életem egy hazugság Damon!-kezdtek el potyogni a könnyeim.-Egyedül te, Rebeka, és a többiek vagytok igazak!
-Szeretném ha tudnád, hogy mindig melletted leszek, és támogatlak rendben? Csak mond el mi bánt, én pedig meghallgatlak!-fogta meg a kezem Damon.
-Tudom, és köszönöm! De gondolj bele, folyton öltük egymást.Pedig egy vér folyik bennünk! Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy pont ők lennének azok, akik majd egy meghatározó szerepet fognak játszani az életemben...
-És hogy fogadták?-faggatott.
-Hasonló reakciót váltott ki belőlük, mint belőlem.És a legjobb részt még nem is tudod... Az apám ismerte Klaus-t! Megkérte, hogy mindegy milyen módon, de fordítson egymás ellen minket!
-Még csodálkozol? Mindkettőjüknek kő van a szíve helyén!

-Nem akarok tovább veszekedni velük Damon! Anya biztosan azt akarná, hogy összetartsunk! E helyett csak gyűlölködtünk!
-Nem tudhattátok, hogy valami összeköt titeket!
-Magamra hagynál kérlek? Egy kicsit egyedül szeretnék lenni! Remélem megérted!
-Hát persze!-mosolygott halványan, és megszorította a kezem, jelezve hogy sosem maradok egyedül.
Jó tudni, hogy ezekben a helyzetekben is számíthatok valakire, aki meghallgat, megért, és támogat.Nem kell azt éreznem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban.Hajlandó lennék kibékülni David-el és Claire-el.Igazság szerint, David-et nem kimondottan gyűlöltem.Hisz nem ártott nekem semmit.Csak idegesített hogy ilyen egyszerűen elhagyta az emberi oldalát, és átállt Klaus oldalára.Claire pedig... Klaus arra igézte meg, hogy örök életen keresztül gyűlöljön engem.Gyakorlatilag, ő az oka mindennek.Már megint sikerült jobban tönkre tenni mindent, ami kicsit is számított nekem.Csak egyszer, egyetlen egyszer, érném meg azt napot hogy ő már nincs a világon.A hibridjeit pedig csak úgy önszántából elengedhetné, hisz nem a kötelességük, hogy imádják őt.Ez is azt bizonyítja, hogy Klaus-nak egyáltalán nincs senkije, akire egy kicsit is támaszkodhatna.A nyugalmamat nem élvezhettem sokáig.Stefan az ajtófélfának dőlve nézett engem.
-Damon mondta hogy most ne zavarjunk téged, de engem érdekelt, hogy hogy vagy!-mondta.
-A válaszom pedig az hogy összetörten!-sóhajtottam.
-Nem jövők a szokásos, unalmas "idővel jobb lesz" szöveggel! Tudom, hogy nem kérted a véleményem ezzel kapcsolatban, de azért elmondom.Békülj ki Claire-el és David-el! Nem tehetnek semmiről.Erről egyedül Klaus tehet.Igen, Damon elmondta.És Klaus akkor szenvedne a legjobban, hogyha ti hárman összefognátok ellene! Legalább is szerintem!
-Köszönöm Stefan!-mosolyogtam őszintén.-Mindent!
-Igazán nincs mit!-mosolygott.-És ha most megbocsátasz, eltűnök mielőtt Damon meglátna, és megölne!-majd távozott is.
Halkan felnevettem.Kihasználván az egyedüllétemet, elkezdtem folytatni a jelenleg olvasott könyvemet, aminek immár a felén túl vagyok.Épp egy izgalmas rész utolsó mondatát olvastam, amikor Car belépett a szobába, amolyan "Beszéljünk" tekintettel.
-Mielőtt megkérdeznéd azt, ami ma már többen megkérdeztek, nem, nem vagyok jól!-mondtam.
-Tudom hogy nem vagy jól! Épp ezért jöttem beszélgetni!
-Az most tényleg jól jönne!-mosolyogtam halványan.
A Caroline-al való beszélgetésem végre egy őszinte nevetést váltott ki belőlem, amit a mai nap folyamán nem igazán lehetett hallani.Ennek köszönhetően ki tudtam tenni a lábamat a szobából, és újra társaságban mutatkozni.Lesétáltam a lépcsőn, és örömmel láttam, hogy eddig a fiúk nem törtek össze semmit, a szokásukhoz híven.
-Nahát! Elena visszatért hozzánk!-nevetett Matty, ami engem is nevetésre késztetett.
-Én is örülök neked Donovan!-öleltem magamhoz.
-És kinek az érdeme, hogy újra boldognak látunk?-kérdezte mosolyogva Phoebe.

-Ezé a nőszemélyé itt mellettem!-néztem rá Caroline-ra.
Bonnie épp kakaót készített, ezért odaszóltam neki, hogy engem is megdobhat egy bögrével.Bevallom, a kakaó szerelmese vagyok.Lehet hogy már rég ki kellett volna nőnöm belőle, de nem vagyok rá képes.
-Oh, szia édesem!-csókolt meg Damon.
-Szia!-mosolyogtam.
-Jobban vagy már?-érdeklődött.
-Mondhatjuk, hogy igen!-mondtam.
-Akkor jó!-mosolygott.
Amikor kész lett a kakaóm, leültem az asztalhoz, és apránként kortyolgatni kezdtem.
-Szóval Elena, David és Claire a te...-kezdte Alaric.
-Igen, a testvéreim!-válaszoltam.-Akikkel éveken át gyűlöltük egymást, pusztán Klaus hibájából!
-Ki fogsz velük békülni?-faggatózott Bonnie.
-Igen! Nem szeretnék velük haragban lenni! Az nem lenne helyes! Csak még meg kell emésztenem a dolgokat!-kortyoltam bele a bögrémbe.
Ebben a pillanatban Rebeka csak úgy magához ölelt.Ez most mindennél jobban számított nekem.Örülök, hogy még sem akkora hazugság van körülöttem.De egy valamit nem igazán tudok felfogni, és megérteni.A "szüleim" miért nem mondták el nekem az igazat? És Jenna néni? Egyáltalán ő tudott róla? Bizonyára igen.Gondolom féltek attól, hogy fogadnám.Lehet el se mondták volna nekem soha... Örültem volna, hogyha megismerem az igazi anyámat.De úgy látszik erre már nem lesz lehetőségem.Amiket Anne elmondott, jó ember lehetett.Csak rosszul választott.Nagyon rosszul.Ekkor lépett be az ajtónkon Claire és David.
-Hát ti?-lepődtem meg.
-Beszélnünk kell veled! Először is nekem!-mondta Claire.-Szeretnék tőled bocsánatot kérni, mindazért, amit veled tettem! Az hogy nem tudtam az igazságot, nem elég mentség.Ezért nem keresek mentségeket! Jogosan teszed, hogyha nem bocsátasz meg! Én sem bocsátanám meg magamnak! Rengeteget szenvedtél miattam, és emiatt nem győzők bocsánatot kérni tőled! Tudom, hogy a bocsánatkérések nem gyógyítják be a sebeket, de úgy éreztem ezt tudnod kell!
Nagyon meglepődtem.Szóval Claire-nek van egy ilyen oldala is? Egy kedves oldala? Én egészen idáig azt hittem, hogy ő rideg másokkal, és nem képes mást tenni, csak fájdalmat okozni.Mennyire félreismertem... Egy percig sem kellett gondolkodnom, hogy megbocsátok e neki vagy nem!
-Megbocsátok, Claire!-mosolyodtam el.
-Köszönöm Elena!-gördült le az első könnycsepp az arcán.
-Én is bocsánatot kérek tőled Elena! Tőletek is! Elhagytam az emberi oldalamat, de ti mind hitettek abban, hogy egyszer újra magamra találok! Ezt pedig hálásan köszönöm!-mondta David.
A következő pillanatban már sírva öleltük egymást.Melegség öntött el, amikor hozzájuk értem.Akkor ilyen érzés az, amikor az embernek vannak testvérei? Ilyet éveken át nem tapasztaltam.Feletébb jó érzés.Az ölelést viszont meg kellett szakítanom, anya levele miatt.
-Anya írt nekünk egy levelet, mielőtt megszült volna engem!-vettem elő a szekrényből a borítékot, és kibontottam.Aztán olvasni kezdtem.

"Drága gyermekeim, David, Claire, és Elena!

Nem tudom, hogy ezt a levelet valaha ti olvasni fogjátok, de azért megírom.Szeretném ha tudnátok, hogy nem én akartam, hogy így történjen.Az akaratom ellenére történt.Az apátok miután megszültelek titeket, elvett tőlem, és egy másik család karjaiba lökött.Naponta éjszakákat sírtam át a legjobb barátnőmnél, akit remélem egyszer megismertek.A nagyszüleitekről inkább nem beszélnék, mert azt sem érdemlik meg.Egyik oldalról sem.Először is, mint első gyermekemhez, David-hez szólnék.Te voltál az apád első áldozata.A kórtermemből hallottam hangos sírásodat, amitől a szívem összeszorult.Csak egyszer tarthattalak a karomban, de mégis én voltam a legboldogabb az egész világon.Csupán egy kérésem lenne feléd:Védelmezd a húgaidat, és mindent tegyél meg, hogy összetartsatok.Mert ez a legfontosabb! Másodszor, mint középső gyermekemhez, Claire-hez intéznék pár mondatot.Az apád talán téged kímélt volna meg attól, hogy másik családban keljen felnőnöd.Tisztán emlékszem, mi is volt az első mondata, amikor meglátott."Olyan mint én!" Bármilyen gonosz is volt legbelül, a szemében azért láttam egy kis megbánást a tettei miatt.a Claire nevet is ő adta neked.Talán ez volt élete legjobb ötlete! Számodra is csak egy kérésem lenne.Mutass példát a húgodnak! Harmadszor pedig, mint legkisebb gyermekemhez Elena-hoz beszélnék.Nagyon meglepődtem, mikor apád jóváhagyta azt, hogy én adjak neked nevet.Rögtön az Elena név villant be elsőként.Az nap reggel, mikor megszültelek volna, Anne ezt mondta."Ez a gyermek rád fog hasonlítani! Érzem!" Reménykedem benne hogy így van.Mikor otthon feküdtem, a születésed pillanatára várva, apádnak ez volt az utolsó szólása hozzám! "Ha rád fog hasonlítani, lelkiismeret fordulás nélkül fogom odanyomni, egy idegen nő kezébe!" Ekkor világosodott meg igazán számomra, hogy ki is ő valójában.És akkor döntöttem el, hogy megírom nektek ezt a levelet.Elena, neked is adnék egy tanácsot! Mindig légy önmagad! És ne hagyd, hogy bárki szétszakítson titeket a testvéreiddel! Mindennél jobban szerettelek/Szeretlek titeket!

Szeretettel:Az édesanyátok, Miranda Bell!

A sorokat olvasván, az én szívem is összeszorult, és csak zokogni tudtam.De ez David-el, és Claire-el sem volt másképp.Damon nyugtatásképpen magához ölelt, és belepuszilt a hajamba.Azt hiszem mondhatjuk, hogy aki legnagyobb példaképemmé nőtte ki magát, az az édesanyám.Képes volt apám szörnyűségeit eltűrni, csakis azért, mert mi készültünk az életükbe lépni.Mivel nem akarom, hogy David és Claire Klaus-nál lakjanak, ráadásul ez szerintem sokat segítene azon, hogy összekovácsolódjunk, felajánlottam nekik, hogy lakjanak itt.A többiek is támogatták az

ötletet.Caroline elvitte őket, ezért én itthon maradhattam lenyugodni.

-Kérsz egy italt? Segít feledni! De azt én is megtudom csinálni!-nyújtott felém egy whiskyvel teli poharat Damon.

-Te már így is minden rosszat elfeledtettél velem!-mosolyogtam halványan.-Most egy kis whisky is belefér!-vettem át tőle.

-David és Claire most nagyot nőttek a szememben!

-Elhiheted, hogy nekem is! Bárcsak az anyám láthatná, hogy is próbálunk mostantól összetartani!

-Biztos büszke lenne rátok!

-Én most felmegyek aludni!-ásítottam egyet.

-Én is megyek veled!-kapott fel menyasszony fogásba.

-Ehhez most szokjak hozzá?-nevettem egy kicsit.

-Végre hallom hogy nevetsz!-mosolygott.-És ne, ne szokj hozzá!-nevetett, majd felbicegett velem a lépcsőn.