33.Fejezet

Most, hogy az indulatok lenyugodtak, részemről minden a legnagyobb rendben van.Nem tudtam volna sokáig Stefan előtt a "haragszom rád" énemet megjátszani.Nem tudok rá haragudni.A szemeimből az álmosság eltűnni látszott, így kinyitottam a szememet.Damon hűlt helyét találtam.A hátamra fordultam, és egy nem várt meglepetés fogadott.A férjem a félmeztelen életnagyságában.

-Felébresztettelek?-bújt bele fekete ingébe.

-Nem, dehogy!-ásítottam.-Te hova készülsz...-pillantottam az órára.-Reggel 7-kor?

-Leszaladok a kávézóba, mert megkívántam a kávét, és lusta vagyok főzni.-közölte távozása okát.

-Oké, de siess!-temettem arcomat párnámba.

Damon egy puszit nyomott vállamra, majd magam maradtam az üres szobában... röpke 5 másodperc erejéig.

-Szia anya!-ugrott be mellém Rebeka, és nyakig bebugyolálta magát.-Gondoltam meglátogatlak!

-Oh, és minek köszönhetem ezt a kellemes látogatást?-fojtottam vissza nevetésemet.

-Mivel hétvége van, és ma Spongyabob maraton van, de nincs kedvem egyedül nézni!-ecsetelte, majd megragadta a távirányítót.

Mosolyogva hátradőltem, és bámulni kezdtem a sárga szivacsot, aki medúzákat kergetett a legjobb barátjával, csillag Patrick-al.Rebeka szemrebbenés nélkül bámulta a két mesefigurát, akik szó szerint lenyűgözték őt.Engem inkább ő kötött le, mintsem a sorozat.Ahogy bámultam őt, megértettem, miért is hasonlítják őt hozzám.A vonásaink is megegyeznek.Ugyan olyan jámbor természetű mint én.Nehéz őt felidegesíteni.És mérhetetlenül nagy önkontrollal rendelkezik.Pusztán a vér látványa nem készteti arra, hogy lemészárolja az egész emberiséget.Nem minden vámpír képes erre.Legalább is, én az elején nagyon nem tudtam fékezni magam.Phoebe és Damon rengeteget bajlódtak velem.Akkoriban, a vértasakok sem voltak elegendőek az éhségem csillapítására.Voltak napok, amikor képes lettem volna kiszökni Damon mellől, hogy emberi vérhez juthassak.Rendesen elvonási tünetek gyötörtek.De mondanom sem kell, utána mekkora bűntudatom támadt.Annak az embernek volt felesége és gyerekei, akik hazavárták őt.De én megfosztottam őket a boldogságtól.És köztudott, hogy az érzelmek vámpírként felerősödnek.

-Meghoztam a kávét! Tejjel, és két cukorral.-rontott be Damon az ajtón.-Oh, látom valaki elfoglalta a helyem!

-Nagyon jól látod!-kuncogtam, majd felültem.

-Tessék parancsolni!-nyújtotta át nekem.

-Köszönöm!-kortyoltam bele az italomba.

A kávé felmelegített.Amikor kiürítettem a kávés poharamat, kitántorogtam az ágyból, és egyenesen Melodie-hoz indultam.Mostanában átaludja az éjszakákat, aminek persze nagyon örülök, hisz tovább aludhatok.A kiságyához sétáltam, és meglepetten láttam, hogy már fent volt.A nagy szemeivel bámult vissza rám.

-Jó reggelt tündérem!-emeltem ki az ágyból, és gügyögni kezdtem neki.

Tiszta pelenkát adtam rá, majd fel is öltöztettem.A legvégén a kimaradhatatlan cumi is a szájába került.Úgy láttam, hogy elkezdhetnék a bébiétellel való etetést, ezért lebaktattam vele a konyhába, és az etetőszékbe ültettem.Megragadtam az egyiket a sok közül, és egy kiskanállal apránként adagolni kezdtem a kislányom bendőjébe.Látszólag nem volt elutasító az étellel szemben, úgy hogy nyugodt szívvel etettem tovább.

-Elena! Elena!-szólongatott boldogan Caroline.

-Mi történt?-nevettem.

-Justin lábra állt!-mondta csillogó szemekkel.

-Ez remek!-örvendtem.

Caroline boldogan elújságolta mindenkinek, hogy az ő drága kisfia bizony megtette első lépéseit.Büszke anyaként mutatkozott meg.Az első lépések nagyon fontosak az anyák életében.Ahogy minden másik pillanat is.Például én Rebeka minden megsérülésére, minden majdnem csakra, és minden hajszálon múlott emlékszem.Mintha csak tegnap történtek volna.Ebben a pillanatban csöngettek.Félbe hagytam Melodie reggeliztetését, és Damon folytatta tovább.Az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt.
-Jenna néni!-örültem.
-Szia!-vigyorgott.-Zavarok?
-Te mikor zavarsz?-engedtem be kedvesen.
-Mondanom kell valamit.Meghoztam egy olyan döntést, ami szerintem a legjobb hatással lesz az életemre.Úgy döntöttem, elköltözöm Mystic Falls-ból.Még pedig azért, hogy főiskolán tanulhassak.Fejleszteni akarom a tudásomat, és vinni valamire az életben.Csak az a kár, hogy erre igen későn tudtam csak rájönni!-mondta Jenna néni.
-Ha komolyan gondolod ezt, akkor természetesen támogatlak mindenben!-mosolyogtam.-Elvégre, te vagy az egyetlen, akire a mai napig számíthatok.
-És még valami!-majd egy kést húzott elő háta mögül, amit belém döfött.
Onnantól kezdve, képszakadás volt.

~~~~~

Az ágyamban tértem magamhoz, Damon-nel az oldalamon, aki csak engem fürkészett.Keze a derekamon pihent, az arcán pedig egy mosoly ült, miután felébredtem.

-Mi történt?-kérdeztem kimerülten.

-Klaus megidézte Jenna-t, hogy próbáljon meg téged megölni!-tűrt egy kósza hajtincset fülem mögé.

-Megölöm Klaust!-sziszegtem.

Damon csak mosolyogva megrázta fejét, és homlokom hintett egy apró csókot.Nagy nehezen felkeltem

az ágyból, és lesétáltam a nappaliba.A többiek egy mosollyal nyugtázták, hogy végre felébredtem.

-Hol van Jenna?-néztem körbe.

-Hazavittük, és megparancsoltuk neki hogy pihenjen amennyit tud!-válaszolt Ric.

-Értem!-bólintottam.

Kínzó vágyat éreztem, hogy megkóstoljak egy vérkészítményt.Így hát ennek eleget téve, kinyitottam a hűtőt, és habozás nélkül elragadtam egyet.Az üres tasak a kukában landolt, majd egy újabbat

kezdtem el megízlelni.Ekkor köszönés nélkül lépett be házunkba az ördög.Becses nevén Klaus Hastings.

-Meglep, hogy felépültél Elena!-sétált hozzám Klaus.-Azt hittem Jenna erőteljesebben döfte beléd azt a hülye kést!

-Te voltál igaz?!-állt elém Damon.-Meddig akarsz még elmenni Klaus?!

-Ameddig csak lehet!-húzta gonosz vigyorra az arcát Klaus.-És tudod mit Damon? Azon leszek, hogy Elena életét minél jobban megkeserítsem! Mert ő ezt érdemli! Lehetséges, hogy fűvel fával csal téged, te pedig naivan nem is veszed észre!-hergelte tovább Damon-t Klaus.

-Megöllek!-rontott neki Damon.

Soha nem láttam Damon-t ennyire mérgesnek.Hiába is tartják Klaus-t a legerősebb vámpírnak a világon, Damon most jóval erősebb volt nála.Kilökte Klaus-t az ajtón, majd így szólt.

-Ha még egyszer meglátlak itt, magam fogom kitépni a szívedet!-majd becsapta az ajtót,

Rögtön a karjaiba omoltam.Úgy szorítottam ahogy csak bírtam.Ő csak puszit nyomott nyakhajlatomba.Nem hittem volna, hogy Damon-t ennyire fel tudják idegesíteni, ha rólam van szó.Ez azt bizonyítja, hogy mindennél jobban szeret.Ez pedig egyértelműen kölcsönös.Engedtem ölelésemen, majd elengedtem őt.Homlokát az enyémnek döntötte, és csókot nyomott ajkaimra.

-Mindjárt sírok!-legyezgette magát Caroline, ami a többieket nevetésre késztette.

-Esküszöm, rosszabbak vagytok mint a szappanoperák!-állapította meg Matty.

-Csak nem féltékeny vagy?-vigyorgott Damon.

-Én? Soha!-nevetett.

A nevetésünket a telefonom csörgése szakította meg.Sietősen megfogtam, és Maia nevét meglátván, rányomtam a fogadás gombra.

-Szia Maia!-szóltam mosolyogva.

-Szia Elena!-köszöntött.-Csak szólni akartam, hogy hozzátok tartok!

-Rendben! De miért?

-Mondanom kell nektek valamit!-majd bontotta a vonalat.

Ezt nem értem.A hangjából ítélve nem éppen boldog hírt akar nekünk átadni.Közöltem a többiekkel, hogy Maia bármelyik pillanatban itt lehet.Damon megforgatta a szemét, ahogyan Car is.Igen, még mindig nem kedvelték meg.Igazán nem értem, mi a bajuk vele.Olyan aranyos, és kedves lány.Ekkor érkezett meg az említett.

-Sziasztok!-csukta be maga után az ajtót.

-Hello!-köszönt Damon.

-Nos, ígérjétek meg, hogy nem fogjátok lekiabálni a fejemet, sem megvádolni! Amiket Klaus-ról, és az álmaimról mondtam, hazugság volt.Valójában, Klaus megbízottja vagyok.Csak besokalltam tőle,

és már nem bírtam tovább magamban tartani ezt a hatalmas titkot.Klaus arra kért, hogy számoljak be neki mindenről, ami veletek történik! Én, mérhetetlenül sajnálom! És hajlandó lennék nektek segíteni!-magyarázta Maia.

-Ha jól értem, te egészen idáig hazudtál nekünk?-kérdezte Phoebe.

-Sajnos, igen!-bólintott.

-Tűnj, innen!-mondtam.

-De Elena...

-Nem hallottad amit mondtam?! Soha többé nem akarlak látni!-fakadtam ki magamból.

Maia lehajtotta fejét, majd kilépett az ajtón.Kifújtam a levegőt, majd ott hagytam a többieket.A szobámba indultam, ahová lenyugodni járok.Nem hiszem el... Hogy lehettek ennyire naiv, és ostoba egyszerre?! Hogy nem vettem észre?! Most legszívesebben addig ütném magam, amíg mozgok.Csak én vagyok a hibás.Én avattam be mindenbe.Órákon keresztül kuksoltam kuckómban.Egészen addig, amíg be nem esteledett.Kissé szomjas voltam, tehát lementem, hogy igyak egy pohár vizet.Hogy ki ne lötyögtessem, leültem inkább a kanapéra.Nincs kedvem még fel is mosni... Elment a kedvem mindentől! Egyszer csak, egy kéz nyúlt felém.

-Gyere!-mosolygott rám Damon.

Vonakodva, de megfogtam a kezét.Nem értettem, hová akart vinni, de rábíztam magam.Kivezetett az ereszre, és hátulról átkarolt.

-Ugye nem ostorozod magad?-motyogta a vállamba.

-Már miért ne tenném? Hisz erről csak én tehetek!-okoltam magamat.

-Nem te tehetsz róla! Maia mindannyiunkat átvert!

-De te figyelmeztettél hogy nem az, akinek látszik!

-Nem tudhattad, milyen is valójában!-fogta tenyerébe az arcom.-Csak, ne okold magad jó? Mert semmi értelme! Nem te vagy a hibás!

-Valahogy mégis úgy érzem!-sóhajtottam.

-Épp ez a baj! Nem kell, hogy úgy érezd! Most már tudod, hogy soha ne bízz meg senkiben ilyen

gyorsan!-oktatott Damon.

-Akkora hülye vagyok!-folytattam önmagam hibáztatását.

-Már megint kezded!-forgatta meg a szemét.-Mikor akarod befejezni a hibáztatós játékodat?

-Ameddig meg nem érted, hogy naiv voltam, emiatt pedig átvertek! Ismét.

-Aj, nem bírom ezt hallgatni!-hallgattatott el egy csókkal.